A konfliktusok egyik leggyakoribb forrása a másik féllel való kapcsolatunkból fakad (például kommunikációs zavar, vagy valamilyen érzelem miatt). Az ilyen helyzetek kezelésével sokaknak meggyűlik a baja. Azonban az esetek egy részében, jóval könnyebb lenne a konfliktuskezelés helyett inkább a megelőzésre fektetni a hangsúlyt. Talán az egyik ilyen pl. az ígéret, vagy pontosabban a betartása…
Vajon hány vita kezdődött valami hasonlóval: „Ezt már hányszor megígérted?” vagy „Erre már vagy ezerszer megkértelek!” esetleg „Ez még mindig nincs kész?”, illetve „De hát megígérted!”? És lett belőle veszekedés, esetleg komolyabb nézeteltérés…
Ígéret vagy hitegetés?
A legtöbb ember már találkozott olyan szituációval, amikor megkért valakit valamilyen apróbb szívességre, és az illető egy „jó, persze, de most nincs rá időm, kicsit később térjünk vissza rá” mondattal, vagy valami hasonlóval reagált. Aztán magunkra maradtunk. Vagy éppen fordítva, mi „küldtük el” azzal, hogy most nem alkalmas, majd hamarosan jelentkezünk, és többet nem is foglalkoztunk az üggyel. Ennek nyilván több oka is lehet. Például kifutottunk az időből, s mire észbe kaptunk már megoldódott, de az is lehet, hogy egyszerűen csak elfelejtettük.
A problémásabb az olyan szituáció, amikor nincs határidő, magától nem rendeződik a helyzet, vagyis az adott feladat ránk vár. Telik az idő és egyre kínosabban érezzük magunkat, ha időnként az eszünkbe jut az eset, vagy éppen egy találkozás alkalmával. (Vagy ami még rosszabb, ha teljesen kiment a fejünkből, és csak akkor ugrik be, amikor az illető felemlegeti.) Az ilyen ígéret nemcsak konfliktusokhoz vezethet, de ha nem tudjuk megfelelően kezelni a helyzetet, hosszútávon könnyedén a kapcsolatunk rovására is mehet.
Az teljesen érthető, hogy ha elfoglalt az ember, vagy csak éppen rosszul időzített a kérés, akkor nem ugrik azonnal, hogy a másik segítségére siessen. Hiszen ha valaki rögtön, mindent félretéve, azonnal megy, akkor várhatóan ő lesz mindenki „haverja”, aki éppen a saját dolgaival, feladataival nem készül el soha, mert mindig mások problémáinál segédkezik (vagy végzi el helyettük…). Ugyanakkor ez még nem jelenti azt, hogy nem jogos az esetleges felháborodás, ha ígéretünk ellenére egyáltalán nem teszünk semmit később sem. Valahol az arany középutat kellene megtalálni, de ez nem minden esetben egyszerű.
Feledékenység miatt is kerülhetünk kellemetlen helyzetbe…
Egyértelmű, hogy – hacsak nem valami extra sürgős ügyről van szó – nem fogjuk félbehagyni a saját dolgunkat. Viszont ha később tényleg segíteni szándékozunk, nem biztos, hogy akkor járunk a legjobban, ha az emlékezőképességünkre hagyatkozunk és megpróbáljuk egyszerűen „bevésni az eszünkbe”. Főleg ha tudjuk előre, hogy napokig nem lesz lehetőségünk foglalkozni vele. Csak a memóriánkat terheljük feleslegesen (és nagyobb az esélye, hogy végül „kitörlődik”).
Ha hajlamosak vagyunk elfelejteni az ilyen „kéréseket”, tehetünk óvintézkedéseket. Például ha jegyzeteket készítünk a teendőinkről és felírjuk a listánkra ezt is, máris tettünk egy lépést, annak érdekében, nehogy a „feledés homályába vesszen”. Hiszen ha az elkészült tételek ki vannak húzva, a listánk folyamatosan mutatja, hogy ott az ígéretünk. Ha az a szimpatikusabb, használhatjuk a telefon emlékeztető funkcióját is. Nyilván lehet ezeknél jobb megoldást is találni, hiszen a listánk elveszhet, vagy véletlenül is kihúzhatjuk róla a kérdéses pontot. Ahogyan az sem garantált, hogy a telefon biztosabb eszköz lesz. (Ki járt már úgy, hogy felvillant az emlékeztető a mobilján, megnézte, kinyomta és úgy elfelejtette, mintha nem is lett volna? 😉 ) Több módszert is érdemes kipróbálni, hiszen egyéni, hogy kinek mi válik be. De bármilyen technikát is alkalmazunk, sokkal egyszerűbb lehet az életünk, ha ezek miatt az „apróbb szívességek” miatt nem kell magyarázkodnunk, vitáznunk, stb., pusztán mert megfeledkeztünk róluk.
Akarunk egyáltalán segíteni?
Természetesen nemcsak az állhat a háttérben, hogy kimegy a fejünkből a dolog. Hiszen attól még, hogy emlékszünk rá, nem biztos, hogy teszünk is valamit. Minden alkalommal nekünk kell eldönteni, hogy akarunk-e segíteni, kompetensek vagyunk-e, tudunk időt szakítani rá vagy sem, stb.. De ha eleve tudjuk, hogy nem fogunk csinálni semmit, korrektebb, ha ahelyett, hogy hitegetjük az illetőt, megmondjuk, hogy forduljon máshoz. Elég csak abba belegondolni, hogy mástól talán kapna segítséget, ha nem ránk várna. Csupán azért ígérgetni, hogy szükség esetén mi is fordulhassunk hozzá, nem biztos, hogy jó ötlet. Persze nem kizárt, hogy fordított helyzetben azért küldene el, mert mi is így tettünk. De még akár az is előfordulhat, hogy pont amiatt számíthatnánk az illetőre, mert nem „vertük át”.
Következmények mindig vannak?
Érdemes elgondolkodni rajta, hogy mi hogyan döntenénk. Vajon kinek a kérését fontolnánk meg nagyobb eséllyel:
Annak, aki elhárította a miénket azzal, hogy „sajnálom, de ebben most nem tudok segíteni”, vagy annak, aki azt mondta, hogy „ó, persze, hamarosan jelentkezem” és ígéret ide vagy oda, végül nem csinált semmit?
Mindenesetre az biztos, hogy ha el szeretnénk kerülni a hasonló, kellemetlen helyzeteket, akkor hasznos lehet, ha észben tartjuk: amikor valaki egy kéréssel fordul hozzánk, nem árt óvatosan bánni az ígéretekkel…
