Megbocsátasz?

Előző írásomban (Még haragszol?) volt egy teszt, melynek segítségével bárki könnyedén megállapíthatja, hogy mennyire haragtartó.

De mi a helyzet akkor, ha nem tetszik a kapott eredmény? Mi van, ha le akarunk zárni egy régi ügyet, de nem tudjuk, hogyan? Ha érezzük, hogy itt lenne az ideje túltenni magunkat a történteken, de mégsem sikerül?

Azt mondják, hogy a megbocsátás döntés kérdése és nem érzelmi alapú. Ez azért nem mindig van így. Egyszerűen az ember nehezen határozza el magát olyan dolog mellett, amely ellen belül valamilyen erős érzelem küzd. Elég csak arra gondolni, amikor az egykori düh újra fellángol pusztán attól, ha az illető az eszünkbe jut…

Ugyanakkor a megbocsátás hasonlóan működik, mint a haragtartás: először azon segít, aki adja! Tehát elsősorban magunkért tesszük meg.

De hogyan is kell megbocsátani valakinek?

Természetesen ebben a témában is találunk szakirodalmat, amelynek tanulmányozásával többféle módszert is elsajátíthatunk.

 

Itt van például Worthington Everett öt lépéses eljárása a megbocsátáshoz:

(Azért pont ezt emeltem ki, mert elég hitelesnek tűnik, ugyanis a módszer kidolgozója sikeresen megbocsátott az édesanyja gyilkosának!)

 

(REACH – elérés, megközelítés szót adják ki a lépések kezdőbetűi)

 

R(ecall) – törekvés a sértés felidézésére, olyannyira objektív módon, amennyire csak lehet.

E(mpathize) – empátiára törekvés. Próbáld megérteni az elkövető szempontjából, hogy miért sértett meg téged.

A(ltruistic) – az a törekvés, hogy altruista módon ajándékba adod a megbocsátást. Ha az ajándékot kelletlenül adod, nem szabadít fel.

C(ommit) – az a törekvés, hogy elszánod magad a nyilvános megbocsátásra. (Például egy „megbocsátási igazolás”, „megbocsátási levél” írása.)

H(old on) – az a törekvés, hogy kitartasz a megbocsátás mellett. A megbocsátás nem törli ki az emlékeket, de az emlékezés nem jelenti azt, hogy nem bocsátottál meg.

 

Természetesen az érzéseink, valamint az, ahogy az adott esetet megítéljük teljesen egyedi. Ezért nem árt szem előtt tartani, hogy mivel nem vagyunk egyformák, talán nem is mindenkinek válik be egy-egy technika! Ha valamelyikkel nem jártunk sikerrel, érdemes lehet többet is megvizsgálni.

De miért van az, hogy az egyik szituációban könnyebben kiengesztelődünk, míg a másikban még évek múltán is szinte képtelenek vagyunk megenyhülni? Egyáltalán mik azok a tényezők – értelemszerűen a személyiségünk mellett –, amelyek befolyásolják ezt a döntést? Nyilván nem mindegy, hogy kinek kell megbocsátani, illetve mit. Kisebb dolgok, vagy hozzánk közel álló személyek esetében esetleg könnyebb lehet „túllépni” a sérelmünkön. És persze segíthet az idő is. Sőt, néha az is elég, ha hagyunk magunknak időt arra, hogy higgadtan, nyugodtan, „tiszta fejjel” átgondoljuk a történteket. De mi a helyzet akkor, ha semmi nem működik? Ez még nem azt jelenti, hogy akkor nem is vagyunk rá képesek. Előfordulhat, hogy egész egyszerűen nem állunk készen, mert ez egy hosszabb folyamat és több időre van szükségünk…

 

Vannak helyzetek, amikor a megbocsátás nem megy könnyen. Talán több módszert is végig kell járnunk, mire megtaláljuk a történtekkel való megbékéléshez vezető utat. A fontos kérdés, amit tisztáznunk kell magunkban, hogy mi a jobb: addig próbálkozni, míg nem találunk egy hatásos stratégiát, vagy inkább kitartani a haragunk mellett?

 


Forrás: Martin E. P. Seligman: Autentikus életöröm